Genio y figura, hasta la sepultura

Feelmytrip

Madame, Mademoiselle, Monsieur Bonsoir !°°°°

2010. szeptember 19. - FeeLmyTriP

 Komolyan mondom ez a forma hihetetlen… csak úgy lelépett. Mióta Á ás É megpattantak az Édenből kicsit pityókás lett az öreg. Igen, kicsit moderálva lett a sztori. Almafa, kígyó stb. persze. Milyen példa, tanítás lenne ez nektek, ha nem a mese verziót kaptátok volna.

Na, de elmesélem nektek, hogy is volt ez valójában. Az a két kis junkie Á és É, rákattantak a crackre, miután összespanoltak L-lel. Tudod milyen egy csonka család, anya nélkül felnőni, azért elég necces, de az Öreg nagyképű volt és úgy gondolta majd Ő megoldja egyedül. Látjátok, hogy nem jött össze neki, de meg is értem. Egyedül álló apa, aki ráadásul munkamániás is. Piszkosul nehéz, ezért nem hibáztathatod, ne csóváld a fejed… Én személy szerint azt nem értem, hogy miért utólag találta ki a segítő szakmát. Egy pszichológust, mentálhigiénés szakembert, család terapeutát nem olyan nehéz összehozni, mint tudjuk, látjuk a felsőoktatásból… na de lényegtelen. Miután a hippik megpattantak, el is kezdtek szaporodni, mint a nyulak. Tudod egy kis papír, egy kis fű és csak adni az érzésnek… héhé, azt valld be magadnak, egész nap beállva, te sem terveznéd meg a családi képet. Szóval Évánk szült egy alomnyi kis utcagyereket, és mint igazi narkós szülők hagyták őket elkallódni és felcseperedvén ők is elkezdtek szaporodni. Voltak azért köztük lelkiismeretesek, például Áb. Ő arra törekedett, hogy összehozza a családot, próbált is az öregapjának imponálni, de szerencsétlenségére K nevezetű testvére  -aki mellékesen eléggé antiszoc és önző teremtéssé vált a gyógyszer/tömény kúrától- bepöccent rá és agyoncsapta egy kővel… de annyira, hogy Áb már nem dobálózott kenyérrel utána.
Az Öreg persze meg egyre keményebb piássá vált látván ezt a sok szerencsétlen porontyot. Na de tudod van ez a máladaptív megoldás, amikor egy krízisre rossz választ adsz, igen az Öreg is belecsúszott ebbe a kategoriába az alkoholizmusával. Megcsinált jó pár bakit itt a Földön, aminek éreztük hatását. Példának a negyven napos esőzést emelném ki nektek… és még jó, hogy volt itt nektek egy N nevű ősötök, konkrétan Mr. Hoffman ükük…ük apja, akit egy rosszul sikerült gombázós party közben beszippantott egy bad trip és ezek után hajóskapitánynak képzelte magát… azt hiszem ennyi elég, ismered te ezt a sztorit.
Na és ott az a másik dolog, ami egy… héééhé

héé egy Greenpeaces most kötözte magát ide hozzám… ezt most komolyan mit akar itt. A műszálas made in Chaine  póló azért befigyel rajta… én ezt nem akarom… Könyörgöm ! Inkább vágjatok ki !

Egy szomorú Fűz az Édenből

 

Zárta meséjét az Apa… A kislány időközben elaludt, így leoltotta a villanyt és kiment a szobából… öreges lépteit a halkan ropogó parkettán már ismerte felesége, aki egy fondorlatos cigarettával várta Őt a szobában. A Tv halkan szólt, épp egy Jerry Springer ismétlés sugárzott… Így voltak ők ketten Á és É gyermekei egy csöndes szombat éjszakán…

 

Ne csak nézz baszd meg, Láss is…

Madame, Mademoiselle, Monsieur Bonsoir !°°°

 Hatalmas volt a tömeg, üvöltő torz lények mindenütt. Jól érzik magukat hajtotta őket az alkohol, valamilyen drog vagy esetleg mindkettő. Sok pszichedelikus élvhajhász, nekik az életben már tényleg csak ezek az apró örömök maradtak. Verekedtem be magam a tömegbe, vicsorító lányok hatalmas szemekkel, mosolyogtam és közben epikus harcot vívtam a körülettem lévőkkel, hogy a kezemben lévő sörből még maradjon valamennyi, mire odaérek a többiekhez. Akkor hirtelen, mondhatni sorsszerűen belebotlottam. Álltam és nem akartam tovább menni nem is tudtam volna, mire eszméltem már belém kapaszkodott, húzott magához. Vele voltam egész este, hajnalban sétáltunk a városban, nem beszéltünk sokat, nem kellett. Bármilyen elcsépelt beszélgetés csak megtörte volna az egész különlegességét. Egyik ismerőm fejtette ki nekem mikor is érezte először azt, hogy igazán tartozik valakihez. Fesztivál, három nap nem tisztálkodás után ugyanúgy úgy odabújik melléd és a szagotok és ápolatlan külsőtök ellenére mégis olyan vonzódás, kötelék van köztetek, amit nem tudott megmagyarázni. Átéltem én hasonlót, de a vonzódás egy idő múlva komolyabb érzelmek nélkül könnyedén elhalványul. Ez most más volt…
Sokszor gondolok vissza arra a Lányra. Így volt ez ma is. Harangoztak, ebédhez készülődtünk. Éreztem valami különös illatot, azonnal Ő jutott eszembe. Elment az étvágyam, de muszáj volt ennem. El akartam kerülni az idegesítően fölösleges kérdéseket, hogy miért nem eszek rendesen. Ebéd után mindenki visszavonult monoton teendőit ellátni. Kint dolgoztam a kertben. Meleg volt, folyt rólam a víz, fárasztó volt a munka is, de gondolataim csak körülötte forogtak ismét. Lelkiismeret furdalásom volt, nekem már nem szabad, már nem lehet. Ennyi idő után reméltem, hogy felejt az ember főleg egy ilyen helyen…
Boldog voltam akkoriban, azt hiszem. Bár ezt csak így utólag merem kijelenteni. Talán az volt a baj, hogy nem akartam tudomást venni, hogy ez lenne, ennyi lenne, amivel meg kell elégednie az embernek. Talán féltem, talán mindig is éretlen voltam felnőttként viselkedni ilyen téren. Talán annyira megrögzött mód hajkurásztam ezt a boldogságot, mondhatnám az élet értelmét, hogy elfelejtettem észrevenni a körülöttem történő jó dolgokat. Nem tudtam elfogadni, hogy Nekem is az élet apró örömei maradnak. Többre vágytam, a megfoghatatlanra, megmagyarázhatatlanra. Elhagytam őt, a családom, a barátaim, az Életem.
Zarándokoltam. Vegyük a könyv egy lapját, mint az emberi elmét, lelket, ha ezt a könyv oldalt megtisztítjuk a betűktől, kapunk egy fehér lapot, egy tiszta lapot. Csupán mindent előröl akartam kezdeni, hátha még van esélyem változtatni és ehhez tartottam magam utam során.
Szerzetes lettem…
Így történt ez és most itt művelem a kertet, de lassan elkészülök. Elszaladt az idő a mai nap is. Pont úgy, ahogy az évek a fejem felett. Mára puszta emlék maradt minden, olyan megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan boldog emlék… hát nem ironikus az élet.

Madame, Mademoiselle, Monsieur Bonsoir !°°

 

" az álom az álmodó belső környezetét ecseteli, azt, 
aminek igaz és valós voltát a tudat egyáltalán nem ismeri el, 
vagy csak berzenkedve".   (Jung)

   

Világos van, ez egészen zavaró. Fáradt vagyok, de indulnom kell. Felkelek, tiszta víz vagyok… már megint remek álmom volt, még szerencse, hogy nem emlékszem, ezen járna az agyam egésznap. Csörög a telefon várnak már, sietek. Húsz percen belül úton vagyok. Már-már rutinosan nyugtatom magam, amikor előjön a vajon bezártam az ajtót kényszeres őrlődésem… de legalább telik az idő. Nagyon korán van, de mégis furcsállom, hogy nem látok embereket az utcán. Ünnepnap lehet?  Végül is lényegtelen, jobb ez így nekem, legalább senki nem bámul a képembe. Gyorsan el is terelődik a figyelmem, miközben a zsebemben kotorászok tűz után. Megvan, rágyújtok. Nem esik jól, meg is szédülök, közben bevillan a tegnap este. Szépen elintézted magad, meg a kiscsajjal a lehetőségeid is. Utálom a lekezelő hangnemet, de a lelkiismeretem mégis megengedi magának. Hagyom, fojtogasson csak a bűntudat, egy kis önsanyargatás után az ember könnyebben vár feloldozást.
Feleszmélek, ez a környék nem ismerős. Itt élek több mint 20éve, de nem jártam még erre. Nem nyugtalanít a tény, hogy eltévedtem… a másnaposságra fogom. Csönd van, lépteim monoton hangja zavarja meg az előttem szemetet csipegető galambokat. Rengetegen vannak… Nem kedvelem őket, talán azért mert egyes tulajdonságaik nagyon emlékeztetnek az emberekre. Örökké csacsogó, pofátlan módon kéregető, tisztátlan lények, akik már-már zavarba ejtő módon figyelnek minket. Lehet, én vagyok paranoiás, de nincs időm ezen gondolkozni. Próbálom elhessegetni őket az utamból. Üvöltök, de csak halk foszlányok hagyják el szám. Újra próbálom, de közben már beverekedtem magam a galambok közé. Elnémultak és csak figyelnek. Én újra és újra próbálok üvölteni, nem megy. A számhoz kapok, valami nincs rendben…mintha damillal varrták volna be a szám, ezt nem értem. Hogy? Mikor történt? Az előbb még cigiztem. Pánikolok. Próbálom óvatosan kioldozni a szám, a hangom a fogságból… nem megy, elhatalmasodik rajtam a félelem és őrült mód kezdem tépkedni a damilt. Nagyon fáj, ömlik a vér a számba és én nem győzöm nyelni. Folyamatosan homályosul a kép…     
Világos van, ez egészen zavaró. Fáradt vagyok, de indulnom kell. Felkelek, tiszta víz vagyok… már megint remek álmom volt, még szerencse, hogy nem emlékszem…

 

Madame, Mademoiselle, Monsieur Bonsoir !°

Furcsa volt. Nem is biztos, hogy ez a szó a helyes megfelelője annak, ami kavargott a fejemben. Kavargott ott minden, káosz volt. Felkorbácsoltam azt, amit nem akartam… Talán hazudok még magamnak is. Nagyon is akartam én ezt a káoszt. Vágytam rá, érezni akartam, ahogy elöntenek a gondolatok, amik olyan mélységekben vájnak majd a lelkembe, amire egy ideje szükségem lett volna. Mámoros volt, ahogy ebben a közegben haladtam és láttam a pontot, láttam az otthonom. Olyan volt, mint amikor esőben vezet az ember és idegőrlő csatát vív a természettel. Minden egyes törlésnél tiszta lappal indulsz, de a sebesség és a természet pillanatok alatt szennyezi be ezt a lapot. Így voltak az én gondolataim is. Láttam, tudtam hova kell megérkeznem, de mégsem voltam képes megtenni azt az utat, a sok kis aljas mellékszál a legnagyobb igyekezetem ellenére is könnyedén magával ragadott.
Így voltam Én egy lelakott szobában egy szál cigi, egy doboz sör és némi megáporodott bor társaságában. Nem vágytam másra, ki akartam szakadni a szürkeségből. Kint szirénát hallottam, nem egyet. Valakik bajban vannak, valakik kiléptek a mókuskerékből. Megy a nyüzsgés, teszik az emberek a dolgukat. Teszik már-már gépies, sablonos módon. Nem akartam látni, Ma nem. Csak Én vagyok és a gondolataim, ma megint találkozunk.
Vártam, nem szeretek, de most valahogy ez is ment. Feküdtem, egész kényelmes volt. Félhomály, ideális. A szirénák elhallgatnak, az emberek nyüzsgését sem hallom már. Úton vagyok. Csak haladok, semmi kirívó, semmi meghökkentő. Egy fát látok, érzem, hogy ez Ő lesz. Halk kopogást hallok, a pulzusom emelkedik. Jönnek… de én felkészültem, ma átverekszem magam rajtuk…
Időm sem volt eszmélni és elragadott, ezt elszúrtam… még nem vagyok kész, vágyom rá, de még nincs itt az ideje… cincálnak, vájnak, jól esik. Ezt akartam. Talán ez a baj. Le kell küzdenem a vágyam és talán egyszer elérem a célom, de ember vagyok, mit tehetnék… Végtelennek tűnt az érzés, de pillanatok alatt visszaértem. A zárban fordul a kulcs, nyílik az ajtó, harsány hangon szólítanak. Kinyitom szemem és túllépek… majd legközelebb.